Átkeltem!

Megtettem. El sem hiszem. Átkeltem a komppal a Dunán.

Száztizenhétszer néztem meg a komp honlapját, fejből tudom az összes viteldíjat, és még az útvonalat is odáig (hat kilométer).

Legalább háromszor majdnem egészen közel voltam ahhoz, hogy komppal menjek  haza. Mi több: egyszer, emlékszem, el is döntöttem, hogy odamegyek, még a GPS-t is beállítottam, de… végül mégis a dugót választottam. A jól ismert, biztonságos utat.

Persze, mielőtt megtettem, még egyszer, utoljára megnéztem a honlapot és a térképet. Még indulás előtt meggyőztem magam arról, hogy semmi baj, ha esetleg nem férek fel, legfeljebb visszafordulok… Időm mint a tenger.

Ez volt az elindulás. Még a kollégáimnak sem említettem… Úgy tettem, mint aki készül A Nagy Dugóban való Izzadásra, még fintorogtam is, hogy “jaj, áll az egész autópálya”. Nem mondtam senkinek, hogy kipróbálom a kompot. (Mi van, ha mégsem sikerül!? Mit mondok akkor?? Á, inkább nem akartam leégni.)

Elindulni még nem olyan nehéz (amikor eldöntötted, hogy: na de most tényleg), de mi fog rám várni a kikötőben?

Sokszor hallottam már a révész hangját, amikor a mi oldalunkon közeledett a parthoz:

“Üzemi területet kérjük elhagyni!”

Mindezt azzal a rekedtes, száz éve láncdohányos, teljesen életunt, “deutálomazegészet” – hanglejtéssel, amiből elsőre is tudod: ezt a mondatot már vagy százezerszer elmondta. (És mindig áll valaki a rámpán, amikor közeledik a hajó…)

Ha jobb volt a kedve, még poénkodott is:

“Bütykökre vigyázzunk!”

Igazi stand-up, csak ez ingyen van.

Na de most! Testet öltött a hang! Találkoztam Vele! Révészek révésze, te bölcs, kérlek, világosíts fel…

A férfi hatvan év körüli lehet, legalább hetvenöt éve révészkedik, és szerintem nyolcvan éve utálhatja az embereket (még a kutyája is harapós).

Rendkívül “készséges” volt, bizonyára azt gondolta: “Na, még egy hülye, aki nem tud olvasni” – itt kicsit elbizonytalanodtam, de továbbra is mosolyogva megkérdeztem, amit tudni szerettem volna. Azt hiszem, sikerült meglepnem őt, mert csak olyat kérdeztem tőle, amiről nem szól kiírás.

Kicsit meg voltam illetődve, mert én voltam az első, aki odaért… (Itt el is bizonytalanodtam egy percre.) Tétovázva, de a startvonalhoz álltam. Éppen akkor érkezett másik három autó is mögém… Elgondolkodtam: biztos, hogy az első helyre kellett volna állnom? Most már mindegy… Annak örültem, hogy tudtam, a bal oldalra kell majd állnom, ezt már megfigyeltem korábban. A kevés biztos pont közül ez egészen megnyugtatott.

A révész kollégája, aki az utasokkal és a komp kikötésével foglalkozik, szöges ellentéte a révésznek: kedélyes, vidáman végzi a munkáját, öröm vele egy félmondatot is váltani. Ő sem ma kezdte a szakmát, de elég jól elszórakoztatja magát.

Elsőre nagyon ijesztő volt, mikor elindult alattam a komp, de nem féltem, inkább csak izgultam. A mellettem lévő autóban ülő két fiatal férfi, szintén “friss hús”, ők is a dugó miatt döntöttek a dunai átkelés mellett. Nagyon megnyugtató volt, hogy nem én vagyok az egyetlen új a kompon.

Végül tíz perc alatt átértünk a túloldalra, még amiatt izgultam, hogy melyikünk hajtson le előbb a kompról, de a révész-segéd úr határozottan rám mutatott, úgyhogy ezt nem nekem kellett eldöntenem. Nagy volt a meredek, de tökéletes sebességgel haladtam felfelé, majd a már ismerős úton vezettem haza, mintha mi sem történt volna. Csak mentem a kis Suzukimban, és senki nem tudta, hogy

velem ma valami nagy dolog történt.

Végre megtettem valamit, amit azelőtt már legalább százszor végiggondoltam, minden lépést, azok összes létező kombinációjával együtt.

Csak éppen a cselekvés, az nem ment eddig.

Féltem, mi lesz ha… Ha nem találok oda (mondom: hat kilométer, GPS, jelzőtáblák, minden), vagy nem érek oda időben (hát tényleg, na, AKKOR vajon mit, mit, mit lehet csinálni?), vagy nem férek fel (!), milyen ciki már! (Mint ma kiderült, ha időben ott vagyok, és nem férek fel, visszajön értem a komp).

Az az ember, aki nem tudja, milyen a szorongás (szerencsés), az ezt olvasva bizonyára azt mondja, hogy klinikai eset vagyok.

Persze, van is ebben valami… De tudom, hogy sajnos sokan vannak vagy voltak hasonló helyzetben, mint én.

Az elmúlt évem borzasztó volt, szorongás szempontjából csúcsokat döntöttem, de valójában én gyerekkoromban is ilyen voltam, csak erre sokáig nem is emlékeztem vissza.

Nem mertem felvenni például a telefont, megkértem a nálam három évvel fiatalabb testvéremet, vegye fel ő…

Vagy nem mertem lemenni a boltba, ezt a feladatot is rásóztam szegénykémre…

A videótékába, mondjuk, vissza mertem vinni a kazettát, mert abban nem volt sok kockázat… Bemész, köszönsz, visszaadod, viszlát. Ezt már csak nem rontom el…

Annyira jó lettem már szorongásban, hogy végül már mindent fejben csináltam. Az agyamban éltem: számtalan gondolatot végigpörgettem, megoldást, kiutat keresve, de nem találtam. Nem jöttem rá, hogy az agyalással van a gond.

Másnap pedig az egészet újrakezdtem. Mikor mi volt a téma… Mindig előjött valami, ami nem hagyott nyugodni.

“Ezt kellene csinálni, azt kellene…” – elméletben én annyira tevékeny és kreatív voltam, hogy ihaj, de úgy teltek el napjaim, hónapjaim és végül éveim, hogy

az égvilágon semmibe nem kezdtem bele.

Már egy könyvet sem bírtam elolvasni, csak másfél év alatt. Én. Egy könyvet. Aki gyerekkorában egymás után olvasta őket.

Azokkal a dolgokkal kapcsolatban is elbizonytalanodtam, amikre korábban képes voltam. Már egy éve szenvedtem depressziótól, amikor februárban olvastam lobstert (oriblog.hu) a tehetetlenségről, és arról, hogyan lehet ezt legyőzni. Nagy löketet adott.

Azt mondta, a megoldás egészen egyszerű: csinálj valamit végre.

Igen, ez így leírva könnyű feladatnak tűnik, de sajnos nekem nem az.

Én viszont most inkább arról akartam mesélni, hogy végre tettem valamit. És ennek nagyon örülök. Nekem ez baromi sokat jelent. Ez a “kompra szállás” is egy volt a sok agyonbonyolított, szétagyalt tett közül, amit szerettem volna, de nem mertem megtenni.

Egy ideje gondoltam rá, hogy elkezdek írni a tapasztalataimról, felismeréseimről, egyrészt mert szeretek írni (kamaszként naplót vezettem számítógépen, terápiás hatású volt), másrészt pedig mert többször érzékeltem, hogy miután leírom a gondolataimat, elmúlik a zsizsegés a fejemben… Megnyugszom, és tovább tudok lépni. (Erre a pontra most már biztos mindenki azt gondolja, hogy kettyós vagyok. Nem baj.)

Nem így van ez a szorongás által gerjesztett, saját farkába harapó kígyóként tekerődző, véget nem érő és teljesen terméketlen gondolatmenetekkel. Azokat nem kívánom leírni. Azoktól igyekszem megszabadulni.

Ez egyre jobban megy, de ehhez először arra volt szükség, hogy egyáltalán észrevegyem, mi történik. Ugyanis, úgy teltek el hosszú hónapok, hogy halálra gyötörtem magam fejben, ettől hullafáradt voltam (amivel persze mások életét is megnehezítettem), de szememben végig mindig valaki vagy valami más volt a szenvedéseim okozója, nem pedig saját magam.

Hosszú út vezetett odáig, mire rájöttem: magamnak csináltam ezt a sok szart. Szépen fokozatosan a tökélyre fejlesztettem a szorongást, és végül már mindentől félni kezdtem. Olyan hétköznapi helyzetektől is, amelyeket százszor átéltem már azelőtt, és rutinná váltak. Végül elbizonytalanodtam a saját képességeimben is. Egyszóval, halálra szopattam magamat.

Mivel már úgyis túlírtam ezt, ezért lezárom. Most viszont nem kezdek el azon szorongani, hogy ennek a posztnak se füle, se farka. Inkább úgy hagyom, ahogy van (jó, azért átfutom egyszer, mert én mindig mindent ellenőrzök) (update: röpke negyvenöt perc alatt sikerült is).

 

 

 

Advertisements