Amikor valamire vagy valakire egészen intenzíven ráuszulsz, -cuppansz, csimpaszkodsz,
amikor azt érzed, “na végre”, és teljes lényeddel a másikra koncentrálsz,
na, olyankor ne csodálkozz, ha baromi nagyot esel pofára.
Csalódásra mindenesetre bizton számíthatsz.
Miért is?
Nincsen semmi baj a lelkesedéssel. Azzal van a baj, ami ezt a lávaként feltörő, mindent elsöprő, kétségbeesett reménykedést okozza. Ez pedig a gyengeséged.
Az, hogy nem vagy elég erős önmagadban, és emiatt mástól várod a megerősítést, annak visszajelzését, hogy te jó vagy, rendben vagy, értékes vagy.
Mikor tanulod már meg, hogy ez a munka egyedül a tiéd, és nem lőcsölheted másra? Minden helyzetben, amelyben a melót meg akarod spórolni, te jársz rosszul. Mert senki nem fog úgy érteni, látni téged, ahogy azt te szeretnéd. Nem lesz a tükörképed, nem lesz az új anyukád/apukád. Nem is ez a dolga. Nem azért létezik, hogy téged meggyógyítson. Senki nem azért van.
Ez persze fordítva is igaz, te sem azért vagy, hogy mások jóllétét, lelki egyensúlyát, önbizalmának erősödését biztosítsd. Nem is vagy rá alkalmas. De erről majd inkább máskor.
Azt gondoltad, majd jól megmutatod nekik a… mit? Mégis, mit? Majd jól letiltod őket fészbukon, majd te sem válaszolsz az ő kérdésükre, majd úgy teszel, ahogy ők veled, és akkor mi fog történni? Majd jól RÁJÖNNEK? Mire? Arra, amire az eddigi harminc évben nem sikerült? Majd pont most? Miért most? Mert te már nem bírod, eleged van? Mert meguntad, belefáradtál abba, hogy reménykedj, hogy talán egyszer majd te is számítani fogsz, közéjük fogsz tartozni? Ha nyolc meg tizenhat évesen is azt érezted, hogy te vagy a fekete bárány, a kakukktojás, akkor majd ez felnőttként változni fog szerinted? Majd hirtelen rájönnek, hogy te is értékes ember vagy, és látni fognak téged? Érdekelni fogja őket a lényed, ha egész gyerek- és kamaszkorodban láthatatlan vagy egyenesen zavaró voltál a számukra?
Ja, merthogy te sokat változtál az elmúlt években. Sajnos, ebből egyáltalán nem következik az, hogy ők is, hogy bárki más is úgy fejlődik, gondolkodik, ahogyan te.
Mindig magadból indulsz ki. Emiatt már nem egyszer jártál pórul.
Nem vagytok egyformák. Ami neked természetes, magától értetődő, elemi igényed, az másoknak nem az, távolról sem.
Nem lesz igazságtétel, nem lesz senkinek “aha-élménye”, akármennyire is próbálkozol. Nem és nem. Fogadd el. De legalábbis, ne küzdj, kapálóddz, rugdosódj, mint egy büdös kölök. Felnőtt vagy, viselkedj is úgy. Legyen méltóságod. Hiába durcizol be, senki nem fog odamenni hozzád, hogy mi van, Béluska, miért görbül le a szád?
Amíg te fejben csatákat vívsz másokkal, addig ők vígan élik az életüket (ahogyan eddig is), és közben egy pillanatra sem jutsz az eszükbe.
Marad minden és mindenki ugyanolyan (legfeljebb még olyanabb lesz idővel). Csak te változol, meg még néhányan körülötted. Utóbbiakkal vedd körbe magad, a többieket meg… majd meglátod. De könyörgöm, ne várj a csodára!
Védd magad. Ne dőlj be, ne álmodozz. Lásd azt, ami van, ne azt, amire vágysz. Húzd ki magad.
Cris 