“Ne hidd, hogy senkit úgy nem bántottak, mint téged, hogy más nem jött rá annyira még, és te tudod csak igazán. Ne hajókázz a traumád farvizén, mert ottmaradsz, és érdekeddé válik, hogy szarul legyél, dühös legyél, úgy maradj. “
Innen: csakazolvassa.hu/2018/09/18/a-te-torteneted/
“Ne hajókázz a traumád farvizén”!
Van bennem egy kettősség azzal kapcsolatban, írjak-e az érzéseimről, tapasztalataimról. Hónapok óta fel-feltör bennem ez az igen erős késztetés arra vonatkozóan, hogy összeszedjem azt a rengeteg gondolatot, amely az elmúlt években a fejemben átzakatolt. Hiszen segítene már az is, ha csak összegezni tudnám a fontosabb felismeréseimet. Nyugodtabb volnék, hogy végre rendszerezve vannak a gondolatok, nem szanaszéjjel színes post-iteken, elrejtve hosszadalmas csetelésekben (monológokban). Nekem is szükségem volna rá, hogy ez a rengeteg mondat végre valami koherens egésszé álljon össze, legyen egy formája. Azt hiszem, talán azt is várom ettől, hogy békére leljek kicsit. Hiszen, mindig azt tapasztalom, hogy az írástól enyhül bennem a feszültség (talán ezt is sajnálom magamtól).
Az énközlés iránti, régóta bennem élő indíttatás önmagában nem volt elegendő: az elmúlt évben sem tudtam nekiállni az írásnak akár egy rövid poszt erejéig sem. (Ami persze részben betudható a tehetetlenségemnek is, mely az önsorsrontás egy remek formája. Te ne próbáld ki!)
Van azonban egy olyan aspektusa is ennek, hogy valamiért úgy érzem, nekem MINDENT meg kell írnom, ától zéig, “ha már”, különben hogy néz az ki?! Random előveszek egy post-itet, és csak úgy írok róla valamit?!
Sajnos gyakran szélsőségekben gondolkodom, például: valamit vagy tökéletesen csinálok, vagy sehogy (úgyhogy általában leginkább sehogy). Ha nem ellenőrzöm a munkámat háromszor, akkor biztos totál elbaszom (logikus, nem?!). Valami ilyesmi van bennem ezzel a témával kapcsolatosan is. Pedig mennyivel előrébb lennék, ha csak néhány órát töltöttem volna írással az elmúlt évben.
De neem, inkább még agyalok egy kicsit ezen, tökéletesítem az ötletet (???), mert nem lehet csak úgy leülni a seggemre, és írni! Az túl egyszerű lenne!
Feneket kell neki keríteni, túldimenzionálni, aztán nem belekezdeni. Úgy köll azt.
Jaj.
Talán az is egy megfeneklett gondolat, hogy nekem írnom kell. Merthogy képes vagyok rá, és nem megy szarul, szeretem is csinálni, tehát csinálnom kell. (?)
Abban van már tapasztalatom, hogy gyakran mardosson az érzés: nem elég, amit csinálok, nekem mindenképpen nyújtanom kell valamit, újat, egyedit, különlegeset – pedig akár azzal is megelégedhetnék, amit ezidáig sikerült elérnem…
Már nem akarom “nagyon mondani, bele a világba”, azóta már lehiggadtam annyira, hogy már különlegesnek sem érzem a sztorimat (persze még sokat foglalkozom vele, de majd ez is lecseng).
Egyszerűen csak jó lenne elővenni ezeket a poros vagy frissebb felismeréseket, és valamit kezdeni velük. Mert még mindig, néha kicsit sok ez nekem (nem mindig akarnak ugyanis leállni a fogaskerekek.)
Néha azonban, nagyon ritkán, rám tör egyfajta derű: egy olyasféle állapot, amelyben nincs hiányérzet, de különösebben boldogság sem. Csak a nyugalom. Olyankor van az a teljesen újszerű érzésem, hogy nem számít: mindez nem számít már. Nem érdekes. Nem feszít semmi belülről.
Addig viszont, míg ez az állapot gyakoribb lesz, több mint valószínű, hogy nem úszom meg ezt a melót. 🙂
Remélem, hamarosan újra jelentkezem.
Cris 