Írjak, ne írjak?

“Ne hidd, hogy senkit úgy nem bántottak, mint téged, hogy más nem jött rá annyira még, és te tudod csak igazán. Ne hajókázz a traumád farvizén, mert ottmaradsz, és érdekeddé válik, hogy szarul legyél, dühös legyél, úgy maradj. “

Innen: csakazolvassa.hu/2018/09/18/a-te-torteneted/

“Ne hajókázz a traumád farvizén”!

Van bennem egy kettősség azzal kapcsolatban, írjak-e az érzéseimről, tapasztalataimról. Hónapok óta fel-feltör bennem ez az igen erős késztetés arra vonatkozóan, hogy összeszedjem azt a rengeteg gondolatot, amely az elmúlt években a fejemben átzakatolt. Hiszen segítene már az is, ha csak összegezni tudnám a fontosabb felismeréseimet. Nyugodtabb volnék, hogy végre rendszerezve vannak a gondolatok, nem szanaszéjjel színes post-iteken, elrejtve hosszadalmas csetelésekben (monológokban). Nekem is szükségem volna rá, hogy ez a rengeteg mondat végre valami koherens egésszé álljon össze, legyen egy formája. Azt hiszem, talán azt is várom ettől, hogy békére leljek kicsit. Hiszen, mindig azt tapasztalom, hogy az írástól enyhül bennem a feszültség (talán ezt is sajnálom magamtól).

Az énközlés iránti, régóta bennem élő indíttatás önmagában nem volt elegendő: az elmúlt évben sem tudtam nekiállni az írásnak akár egy rövid poszt erejéig sem. (Ami persze részben betudható a tehetetlenségemnek is, mely az önsorsrontás egy remek formája. Te ne próbáld ki!)

Van azonban egy olyan aspektusa is ennek, hogy valamiért úgy érzem, nekem MINDENT meg kell írnom, ától zéig, “ha már”, különben hogy néz az ki?! Random előveszek egy post-itet, és csak úgy írok róla valamit?!

Sajnos gyakran szélsőségekben gondolkodom, például: valamit vagy tökéletesen csinálok, vagy sehogy (úgyhogy általában leginkább sehogy). Ha nem ellenőrzöm a munkámat háromszor, akkor biztos totál elbaszom (logikus, nem?!). Valami ilyesmi van bennem ezzel  a témával kapcsolatosan is. Pedig mennyivel előrébb lennék, ha csak néhány órát töltöttem volna írással az elmúlt évben.

De neem, inkább még agyalok egy kicsit ezen, tökéletesítem az ötletet (???), mert nem lehet csak úgy leülni a seggemre, és írni! Az túl egyszerű lenne!
Feneket kell neki keríteni, túldimenzionálni, aztán nem belekezdeni. Úgy köll azt.

Jaj.

 

 

 

 

 

 

 

 

Talán az is egy megfeneklett gondolat, hogy nekem írnom kell. Merthogy képes vagyok rá, és nem megy szarul, szeretem is csinálni, tehát csinálnom kell. (?)

Abban van már tapasztalatom, hogy gyakran mardosson az érzés: nem elég, amit csinálok, nekem mindenképpen nyújtanom kell valamit, újat, egyedit, különlegeset – pedig akár azzal is megelégedhetnék, amit ezidáig sikerült elérnem…

Már nem akarom “nagyon mondani, bele a világba”, azóta már lehiggadtam annyira, hogy már különlegesnek sem érzem a sztorimat (persze még sokat foglalkozom vele, de majd ez is lecseng). 

Egyszerűen csak jó lenne elővenni ezeket a poros vagy frissebb felismeréseket, és valamit kezdeni velük. Mert még mindig, néha kicsit sok ez nekem (nem mindig akarnak ugyanis leállni a fogaskerekek.)

 

Néha azonban, nagyon ritkán, rám tör egyfajta derű: egy olyasféle állapot, amelyben nincs hiányérzet, de különösebben boldogság sem. Csak a nyugalom. Olyankor van az a teljesen újszerű érzésem, hogy nem számít: mindez nem számít már. Nem érdekes. Nem feszít semmi belülről.

Addig viszont, míg ez az állapot gyakoribb lesz, több mint valószínű, hogy nem úszom meg ezt a melót. 🙂

Remélem, hamarosan újra jelentkezem.

 

Kidolgozatlan poszt – a gyermeki éned maradványáról

Amikor valamire vagy valakire egészen intenzíven ráuszulsz, -cuppansz, csimpaszkodsz,

amikor azt érzed, “na végre”, és teljes lényeddel a másikra koncentrálsz,

na, olyankor ne csodálkozz, ha baromi nagyot esel pofára.

Csalódásra mindenesetre bizton számíthatsz.

Miért is?

Nincsen semmi baj a lelkesedéssel. Azzal van a baj, ami ezt a lávaként feltörő, mindent elsöprő, kétségbeesett reménykedést okozza. Ez pedig a gyengeséged.

Az, hogy nem vagy elég erős önmagadban, és emiatt mástól várod a megerősítést, annak visszajelzését, hogy te jó vagy, rendben vagy, értékes vagy.

Mikor tanulod már meg, hogy ez a munka egyedül a tiéd, és nem lőcsölheted másra? Minden helyzetben, amelyben a melót meg akarod spórolni, te jársz rosszul. Mert senki nem fog úgy érteni, látni téged, ahogy azt te szeretnéd. Nem lesz a tükörképed, nem lesz az új anyukád/apukád. Nem is ez a dolga. Nem azért létezik, hogy téged meggyógyítson. Senki nem azért van.

Ez persze fordítva is igaz, te sem azért vagy, hogy mások jóllétét, lelki egyensúlyát, önbizalmának erősödését biztosítsd. Nem is vagy rá alkalmas. De erről majd inkább máskor.

Azt gondoltad, majd jól megmutatod nekik a… mit? Mégis, mit? Majd jól letiltod őket fészbukon, majd te sem válaszolsz az ő kérdésükre, majd úgy teszel, ahogy ők veled, és akkor mi fog történni? Majd jól RÁJÖNNEK? Mire? Arra, amire az eddigi harminc évben nem sikerült? Majd pont most? Miért most? Mert te már nem bírod, eleged van? Mert meguntad, belefáradtál abba, hogy reménykedj, hogy talán egyszer majd te is számítani fogsz, közéjük fogsz tartozni? Ha nyolc meg tizenhat évesen is azt érezted, hogy te vagy a fekete bárány, a kakukktojás, akkor majd ez felnőttként változni fog szerinted? Majd hirtelen rájönnek, hogy te is értékes ember vagy, és látni fognak téged? Érdekelni fogja őket a lényed, ha egész gyerek- és kamaszkorodban láthatatlan vagy egyenesen zavaró voltál a számukra?

Ja, merthogy te sokat változtál az elmúlt években. Sajnos, ebből egyáltalán nem következik az, hogy ők is, hogy bárki más is úgy fejlődik, gondolkodik, ahogyan te.

Mindig magadból indulsz ki. Emiatt már nem egyszer jártál pórul.

Nem vagytok egyformák. Ami neked természetes, magától értetődő, elemi igényed, az másoknak nem az, távolról sem.

Nem lesz igazságtétel, nem lesz senkinek “aha-élménye”, akármennyire is próbálkozol. Nem és nem. Fogadd el. De legalábbis, ne küzdj, kapálóddz, rugdosódj, mint egy büdös kölök. Felnőtt vagy, viselkedj is úgy. Legyen méltóságod. Hiába durcizol be, senki nem fog odamenni hozzád, hogy mi van, Béluska, miért görbül le a szád?

Amíg te fejben csatákat vívsz másokkal, addig ők vígan élik az életüket (ahogyan eddig is), és közben egy pillanatra sem jutsz az eszükbe.

Marad minden és mindenki ugyanolyan (legfeljebb még olyanabb lesz idővel). Csak te változol, meg még néhányan körülötted. Utóbbiakkal vedd körbe magad, a többieket meg… majd meglátod. De könyörgöm, ne várj a csodára!

Védd magad. Ne dőlj be, ne álmodozz. Lásd azt, ami van, ne azt, amire vágysz. Húzd ki magad.